„Jó reggelt kívánok, nyolc óra van, szeles, változékony szombat áll előttünk, részletes időjárásjelentésünket a most következő hírek után hallhatják.”- mondta a rádió. De a továbbiak már nem érdekeltek, csak az, hogy nem fog esni az eső. Elfordítottam a kulcsot, levettem a gyújtás, kiszálltam az autóból. Az autóból, ami csak egy autó, azért hogy átüljek egy másikba, ami 40 évvel ezelőtt valaki másnak az Autó volt. És hála neki ma talán nekem is. Irány a Lovi!

Szürreális élmény a kihalt főút milliónyi darabkára töredezett aszfaltján, a keskeny kerekeken bukdácsoló, mégis krómoktól csillogó Zsiguli látványa. Ma, 2017-ben. És még filmszerűbb az egész egy hatalmas bakelit volánt tekergetve. Pislogni sem mertem a keskeny panorámaüveg mögött, az élmény minden mozzanatát magamba akartam szippantani. Csak egy szemvillanásnyi időre pillantottam le, hogy elolvassam a kormányon található öt, félkörívben elhelyezett betűt. ŠKODA, mondtam magamban, és azonnal elöntött valami meleg és békés érzés, mintha csak otthon, a kanapén fekve nézném a tévén ezt a ’80-as évekbeli Bujtor-filmet. De várjunk csak, hiszen Csöpi nem az Élessaroknál koptatta el a gumit a Zsiguli forgatott kerekein! És ezek nem is forgatott felnik! És mi ez a rendszám: OT-??-??? Pedig egy pillanatra tényleg elhittem, hogy 1980-ban vagyok. Ilyen előzmények után mit kaphattam még az idei első Autók és kávétól?

A pázsitra hajtva a piros S100-as rögtön egy ugyanolyan vajszínű állólámpás Mercedes mellett gurult el, mint amilyen ma is a vitrinemben pihen. Csak az kicsi, távos és ites, ez pedig nagy, színes-szagos és gyönyörű. Jobbra pedig apró, brit sportkocsik nyitott tetővel várták a ragyogó napsütést, ami végül sajnos nem volt tartós. Ennyi kapitalista jármű között a Škoda egy picit zavarba jött, de hamar kiderült, az idő már régen elmosta a határokat. Ezzel a megnyugtató gondolattal és egy SzocGear rendszámtáblával az lökhárítóján helyezkedett el csekély számban megjelent keleti társai között és élvezte az elismerő pillantásokat. Engem pedig máris elragadott a hely különleges hangulata: ha nyugat, akkor természetesen Citroën, amit egy sárga kis Kacsa képviselt.

Egy pár sárga izzótól is megszédülök, de néhány lépéssel odébb a Renault 16 meztelen formájával kellett szembe néznem, és nem mondom, hogy nem remegett meg a lábam. Egész nap el tudnám nézni a merész domborítást a motorháztetőn, vagy a hátsó szélvédő felett elrejtett kis spoilert. És ne felejtsük el a legszebb részletet, a külső kilincseket. De most még erős voltam és el tudtam sétálni. Most még…

Szebbnél-szebb Alfákon bukdácsoltam keresztül, végül a kábulatból egy narancsvörös folt előtt tértem magamhoz, és ahogy a szemem megtalálta a fókuszt, hamar érkezett a felismerés, ez egy 5-ös BMW. De mik ezek az apró sérülések a fényezésén? És mi ez a hihetetlenül izgalmas szín? Ekkor elindult bennem a gondolat: lehet, hogy ez gyári fényezés? A legszebb állapot, gyönyörű volt. Képzeletben már egy fákkal szegélyezett országúton suhantam a müncheni limuzinnal, ragyogó fényezésén egymást váltva rohantak a lombkoronák tükörképei, amikor zajra lettem figyelmes: már megint vissza kellett térnem a valóságba.

Valami kicsi, piros, lapos érkezett, egy Ferrari Testarossa. Megnéztem. És mint egy jóllakott napközis, tele élményekkel és vigyorgó fejjel néztem körül, de már nem érdekeltek az autók. Telítődtem. Az arcokat figyeltem és néztem ahogy az emberek örülnek. És én is örültem, hogy részese lehettem ennek az eseménynek. Élveztem még egy percig, hogy ott állhattam, a gyönyörű autók között. Szippantottam egy utolsót a friss, autóillatú levegőből, majd kapcsoltam az első fokozatot, felengedtem a kuplungot, és visszaautóztam 2017-be.

Fotó: Gönczy Bálint